Boszorkányok földje - Bún
A Fehéregyháza melletti Bún települést Kis-, illetve Nagybún alkotja. A népmonda úgy tartja, hogy ezeken a réges-régi településeken – és többek közt a közeli Küküllősárdon is – egykor boszorkányok éltek…
Nemcsak boszorkányok, hanem barlangok is szép számmal találhatók a környéken – e rejtélyes üregektől nem messze, a fehéregyházi síkon zajlott le az 1848-49-es forradalom és szabadságharc egyik utolsó csatája.
A nem hétköznapi barlangokról azt tartja a néphagyomány, hogy feneketlen mélységűek: ha valaki bedob egy követ a barlang száján, az örökre eltűnik benne. A helyiek tudni vélik, hogy egy kutya nyulat kergetve beszaladt egy ilyen járatba, és gazdája nem látta többé. Sőt, azt is rebesgették, hogy a mélység nyelt már el tehenet szekerestül, és leányok is eltűntek a faluból – a környék lakói azt gyanítják, ugyancsak a barlangokban veszett nyomuk.
A helyi boszorkányokat rendkívül furmányos teremtményeknek ismerték a búniak és sárdiak. Tudni vélték, hogy titkos praktikáik segítségével rendszeresen ellopják a helyiek jószágainak tejét, s a gazdák csak nagy sokára figyeltek fel az árulkodó jelekre. Előbb-utóbb azért mégiscsak mindegyik boszorkány lelepleződött: a falusiak felfigyeltek egy asszonynak tűnő alakra, aki a kendője sarkaiból facsart tejet, egy másik pedig saját házi kedvencét és segítőjét, egy varangyot tett a tehén tőgye alá, így igézte meg az állatot. Volt olyan is, aki forgószelet kavart a mezőn, és elrepítette a juhászt, hogy amíg az visszatér, elvihesse a juhok tejét.
Idővel aztán, amikor a falubeliek kiismerték ezeket a praktikákat, és megelégelték, hogy a boszorkányok csúfot űznek belőlük, számos rituálét találtak ki arra, hogyan védjék meg tőlük jószágaikat. Hatásosnak tartották, ha kutyafejet helyeznek a jászol alá, vagy ha belekezdtek a Miatyánkba, majd négyszer-ötször a padlóba szúrták a vasvillát – így hárították el az ártó szándékot.
Mivel a környéken ma már nincsenek boszorkányok – legalábbis a helyiek ma már nem mesélnek róluk –, nem kell forgószéltől tartanunk, nyugodtan elindulhatunk egy túrára. Derűs időben a kis falvakat gyalogszerrel vagy kerékpárral is bejárhatjuk. A mai Bún és Sárd területét eredetileg szász telepesek lakták, majd 1564-ben református magyarok költöztek a faluba, akik később felvették az unitárius vallást.
A néphiedelmek ártó szellemei helyett a történelem szele legyint meg minket Búnon, ha felkeressük az egykor pompás Bethlen-kastély romjait. A nemes kúriát Bethlen Farkas történetíró, Erdély 17. századi kancellárja építtette. Az épület sikerrel átvészelte a 20. század viharait, a kommunizmus évtizedei alatt a fehéregyházi állami gazdaság irodái kaptak helyet benne. A kastély szomszédságában folyik a Nagy-Küküllő – egy 1970-es, jelentős árvíz után a folyón, a kúria közelében gátat emeltek. Mire a gát elkészült, az épület gazdátlanná vált. Az 1980-as évektől kezdődően fokozatosan tönkrement, ajtóit, ablakait, gerendáit elhordták.
Ahogy továbbhaladunk a búni Sárkánykő magaslat felé, nem árt, ha vigyázunk, hová lépünk, nehogy a feneketlen gödrök egyikébe taszítsanak a tejcsenő boszorkányok.
Nemcsak boszorkányok, hanem barlangok is szép számmal találhatók a környéken – e rejtélyes üregektől nem messze, a fehéregyházi síkon zajlott le az 1848-49-es forradalom és szabadságharc egyik utolsó csatája.
A nem hétköznapi barlangokról azt tartja a néphagyomány, hogy feneketlen mélységűek: ha valaki bedob egy követ a barlang száján, az örökre eltűnik benne. A helyiek tudni vélik, hogy egy kutya nyulat kergetve beszaladt egy ilyen járatba, és gazdája nem látta többé. Sőt, azt is rebesgették, hogy a mélység nyelt már el tehenet szekerestül, és leányok is eltűntek a faluból – a környék lakói azt gyanítják, ugyancsak a barlangokban veszett nyomuk.
A helyi boszorkányokat rendkívül furmányos teremtményeknek ismerték a búniak és sárdiak. Tudni vélték, hogy titkos praktikáik segítségével rendszeresen ellopják a helyiek jószágainak tejét, s a gazdák csak nagy sokára figyeltek fel az árulkodó jelekre. Előbb-utóbb azért mégiscsak mindegyik boszorkány lelepleződött: a falusiak felfigyeltek egy asszonynak tűnő alakra, aki a kendője sarkaiból facsart tejet, egy másik pedig saját házi kedvencét és segítőjét, egy varangyot tett a tehén tőgye alá, így igézte meg az állatot. Volt olyan is, aki forgószelet kavart a mezőn, és elrepítette a juhászt, hogy amíg az visszatér, elvihesse a juhok tejét.
Idővel aztán, amikor a falubeliek kiismerték ezeket a praktikákat, és megelégelték, hogy a boszorkányok csúfot űznek belőlük, számos rituálét találtak ki arra, hogyan védjék meg tőlük jószágaikat. Hatásosnak tartották, ha kutyafejet helyeznek a jászol alá, vagy ha belekezdtek a Miatyánkba, majd négyszer-ötször a padlóba szúrták a vasvillát – így hárították el az ártó szándékot.
Mivel a környéken ma már nincsenek boszorkányok – legalábbis a helyiek ma már nem mesélnek róluk –, nem kell forgószéltől tartanunk, nyugodtan elindulhatunk egy túrára. Derűs időben a kis falvakat gyalogszerrel vagy kerékpárral is bejárhatjuk. A mai Bún és Sárd területét eredetileg szász telepesek lakták, majd 1564-ben református magyarok költöztek a faluba, akik később felvették az unitárius vallást.
A néphiedelmek ártó szellemei helyett a történelem szele legyint meg minket Búnon, ha felkeressük az egykor pompás Bethlen-kastély romjait. A nemes kúriát Bethlen Farkas történetíró, Erdély 17. századi kancellárja építtette. Az épület sikerrel átvészelte a 20. század viharait, a kommunizmus évtizedei alatt a fehéregyházi állami gazdaság irodái kaptak helyet benne. A kastély szomszédságában folyik a Nagy-Küküllő – egy 1970-es, jelentős árvíz után a folyón, a kúria közelében gátat emeltek. Mire a gát elkészült, az épület gazdátlanná vált. Az 1980-as évektől kezdődően fokozatosan tönkrement, ajtóit, ablakait, gerendáit elhordták.
Ahogy továbbhaladunk a búni Sárkánykő magaslat felé, nem árt, ha vigyázunk, hová lépünk, nehogy a feneketlen gödrök egyikébe taszítsanak a tejcsenő boszorkányok.
