Istenszéke -- Kelemen Havasok
Ez a szék formájú hegycsúcs a Kelemen-havasok délnyugati részén tör az égbe. Azért hívják Isten székének, mert a néphagyomány azt tartja, hogy itt pihent meg a Jóisten, miután megalkotta a környék gyönyörű hegyvonulatait, völgyeit, medret szabott a Maros folyónak és benépesítette ezt a vidéket. Úgy tartják, Szent László királynak is ez a vidék volt az egyik kedvenc vadászhelye. Az Istenszéke tulajdonképpen egy andezit bástyákkal körülvett havasi tisztás, amely messziről egy székhez vagy egy koporsóhoz hasonlít. A természetkedvelők számára igencsak embert próbáló vállalkozás felkapaszkodni az Isten székére, de az onnan elénk táruló látvány minden nehézségért kárpótol. Dédabisztrát kelet felé elhagyva, a Bisztra-patakon túl, kb. 7-800 méterre észak felé kék turistajelzés található, ezt követve lehet feljutni a magaslatra. A túrázóknak 900 méternyi szintkülönbséget kell leküzdeniük a körülbelül négyórányi gyaloglás alatt. A Maros a két nagy vulkanikus hegyvonulatot választja el: a Görgényi-, illetve a Kelemen-havasokat. Bizonyos helyeken csak a folyó, az országút és a vasúti sín fekszik a völgyben, a hegyeket erdők borítják. Kalandvágyó és gyakorlott túrázóknak valóságos földi paradicsom ez a hely, hiszen lépten-nyomon csodálatos természeti értékekre bukkannak.A környék dombjainak, hegyeinek megmászása, turista útvonalainak feltérképezése izgalmas kihívás elé állítja az idelátogatókat. Az Isten székét hegycsúcsnak nevezni talán nem a legtalálóbb, hiszen felérve egy kiterjedt tisztás fogadja a természetjárókat. Pereme meredek és veszélyes, de a táj lélegzetelállítóan szép. Mintha valahol tényleg ott lenne a Jóisten, aki ilyen csodálatossá varázsolta ezt a környéket, s minden bizonnyal gyönyörködve nézte művét.
Bővebben
Fickó - Magyaró, Monosfalu
A Maros festői szépségű völgyében, Dédától nem messze, Szászrégen irányába fekszik egy kis település, amely egy népmonda szerint úgy kapta a nevét, hogy a falusiak két bikát verekedtettek össze. Monosfalunak egy távolabb eső része el szeretett volna szakadni a településtől, az emberek szinte ölre mentek, de az öregek a béke érdekében azt tanácsolták, hogy a két fél válasszon ki egy-egy bikát, s azok küzdelme döntsön a falu sorsáról. Így is lett: a két bikát a mezőn egymásnak engedték, s a viadalt az a bika nyerte, amelyet a függetlenedni akarók állítottak ki. Az erősebb bikát a népmonda szerint Fickónak hívták, a különvált települést a győztes állat iránti tiszteletből Fickónak, illetve Fickópatakának nevezték el.A Maros völgye, Dédától Szászrégenig bővelkedik természeti látnivalókban – nem csupán a felszínen, hanem a föld alatt is, hiszen a környéken nagyon sok az úgynevezett fatörzsbarlang. A mai Erdélyi-medence helyén több tízezer évvel ezelőtt tenger volt, ebből a tengerből a vulkanikus tevékenység miatt kiemelkedtek a Kelemen-, a Görgényi-, illetve a Gyergyói-havasok. A Gyergyói-medencét az Erdélyi-medencével a Maros völgye köti össze, a környéken kialakultak a ratosnyai, palotailvai, illetve gödei gáttavak. A folyók vízgyűjtőiként is működő tavak azonban az idők folyamán feltöltődtek vulkáni eredetű hordalékkal, így alakultak ki az olyan képződmények, mint a ratosnyai Hétsziklák vagy a szalárdi Szerecsen-szikla és a Sólyomkő. Mindezeket érdemes túránk útvonalába foglalni, és nem hagyhatjuk ki a barlangok egyik leghíresebbjét a Ládás kunyhóját sem, amelyhez turistajelzés is vezet.A táj festői szépsége, történelme, lakóinak élete több erdélyi írót és költőt, például Kemény Jánost, Wass Albertet vagy Áprily Lajost is megihlette. Ugyanakkor rengeteg olyan népmonda van, amely a különböző települések, barlangok, természeti látnivalók létrejöttéről mesél a mai embereknek – ilyen a Fickó nevű bika története is, amelynek egy kis falu őrzi a nevét.
Bővebben
Tatárhágó - Disznajó
A Felső-Maros mentét a tatárok évszázadokig fosztogatták, de néha nekik is megálljt parancsoltak az összefogó székelyek. Disznajón például azt tartja a néphagyomány, hogy számtalanszor kellett búvóhelyekre menekülni a tatárok elől, olykor az utolsó pillanatokban – előfordult, hogy lovas hozta hírül, hogy az idegen csapatok már a szomszédos Idecsen járnak. A település mellett 1420 körül épült egy vár, amelynek maradványai ma is megtekinthetők. Hiába voltak erős marosi kövekből épült, forró mésszel összerakott falai, a tatárok azt is bevették, s a népmonda szerint csak a vár úrnője maradt meg hírmondónak, aki a kéménybe bújva menekült meg az ellenségtől. A szomszédos Magyaróról a férfiak a disznajóiak segítségére siettek. Csellel sikerült is megfutamítaniuk a tatárokat: volt a közelben egy erdős hegyoldal, a támadók odáig üldözték a székelyeket, ám azok a zegzugos, meredek hegyoldalon, az ősmagyarok harcmodorát alkalmazva szembefordultak a tatárokkal, és visszavonulásra késztették őket. A tatárok terepismeret híján egymást elsodorva menelkültek lefelé addig, amíg át nem jutottak a szomszédos, meredek dűlőn. Ott a magyaróiak futni hagyták őket, és az eset emlékére a Disznajó melletti meredek hegyoldalt elnevezték Tatárhágónak. A Felső-Maros vidékét jórészt erdők borítják. A Maros lapályának ez a része egykor királyi várbirtoknak számított, központja a közeli Marosvécs volt. Az itteni erdők a középkorban is bővelkedtek vadakban – akárcsak ma, régen is fontos vadászterületnek számítottak. Disznajó és környéke az évszázadok alatt többször is gazdát cserélt, ám szerencsére sok terület megmaradt érintetlenül: a nagy kiterjedésű erdők, legelők, tisztások mindmáig csodálatos gyalogtúrák, csoportos kirándulások kedvelt célpontjai. A falu közelében kevés a jó minőségű termőföld. A településen inkább az állattenyésztés honosodott meg, mert a tölgyerdők, legelők, erdei tisztások, tiszta vizű erdei, hegyi patakok ezt tették lehetővé. A másik fő megélhetési forrás természetesen az erdőgazdálkodás volt: a Maroson való tutajozásnak is nagy hagyománya van, amely a 19. században alakult ki. A feltételezések szerint a falu neve bolgár eredetű, a „ná desznájá beregá”, vagyis a jobb parton kifejezésből alakulhatott ki, noha a helyiek egy magyar történetet is mesélnek: valaki egyszer azt javasolta, a falunak legyen valamilyen előkelő, díszes neve, mire a többiek rávágták, „na jó”. A település bővelkedik a beszélő helynevekben: a Tógát utcáé például onnan ered, hogy a Patócsy család halastavat, illetve gátat építtetett, a tó vízellátását szabályozandó. A falu egy másik érdekessége a Sóskút: a só beszerzése nehézséget okozott a helyieknek, ezért a település szélén levő sós vizű kútról hordták a vizet – ezzel főztek puliszkát, és ebben tárolták a káposztát.
Bővebben
Zászpád kincses barlangja - Magyaró
A Szászrégentől északkeletre fekvő Magyaró területét évszázadokkal ezelőtt szászok lakhatták – erre utal a Zászpád helynév, egy magaslat neve, amely a Szászpad módosult változata lehet. A hegyet a hiedelmek szerint az ott lakó szász király után nevezhették el, akinek volt egy gyönyörű lánya. A leányt elrabolta a hegy mélyén lakó sárkány, s hiába jöttek hetedhét országból vitézek, lovagok, királyfiak, a bestiát senki sem tudta legyőzni. Végül jelentkezett egy furfangos magyarói pásztorlegény, aki csak annyit kért a királytól, hogy adja oda neki a legfényesebb kardját, és figyelemelterelésként állítsa a barlang bejáratához a környék legszebb lányát. Amint a sárkány kirontott a barlangból, a rejtőzködő legény egy csapással levágta mind a hét fejét. A király hálából hozzáadta lányát a pásztorfiúhoz – a lakodalom alatt annyit táncoltak, hogy az összes fát kidöntötték, s a Szászpad tetején azóta sincsenek fák. Egy másik népmonda szerint a Zászpádon a tatárok is megtelepedtek, a rabolt kincseket pedig egy vasráccsal lezárt barlangban tartották. A tatárokat ugyan kiűzték Magyaró környékéről, ám azok rejtélyes kincseiket átkokkal helyezhették biztonságba, hiszen a kincsvadászokat egytől egyig elnyelte a föld. Sokáig félték az emberek azt a helyet, mert úgy tartották, a vasajtón betérők sosem térnek vissza. Olyan hiedelem is él, amely szerint oroszlán lakik a barlangban: ha valaki követ dob be a barlang száján, félelmetes morgást hallani. Magyaró település minden bizonnyal a környékbeli mogyoróbokrokról kaphatta a nevét. Vára valóban létezett: az úgynevezett Mentővár az 1300-as években épülhetett. Évszázadokon keresztül oda menekült a Felső-Marosmente lakossága, amelynek nem csak a tatár hordák pusztítását, de más veszedelmeket is el kellett szenvednie. A vár alapfalmaradványait a faluba látogatók ma is megszemlélhetik, s könnyen felismerik. A kis települést erdők, mezők, legelők, bő vizű patakok szegélyezik, ezért a környék kiváló vadászterület. A hagyomány szerint a Magyaró körüli erdőkben rendszeresen vadásztak fejedelmek, királyi hercegek, természetesen a helyi földbirtokosokon kívül. A magyarói templom fontos műemléknek számít, hiszen szentélye a 15. században épült. Az évszázadok alatt bővült, de 1801-ben tűzvész rongálta meg. Igen értékes műkincseket őriz: egy 1620-ból származó ónkannát és az 1660-as évben készült harangot. Ha Magyaróról tiszta az időben felkapaszkodunk az 1241 méter magas Zászpádra, a tetőről akár Marosvásárhelyig is elláthatunk. Ne féljünk, mert a mondabeli pásztorlegény utódai ma is ott legeltetnek, a barlangban pedig sem tatárok, sem fenevadak nem tanyáznak.
Bővebben
Marosvécsi hiedelmek
A Felső-Maros mente egyik legimpozánsabb építménye Marosvécsi várkastély – építéséhez és történetéhez megannyi legenda, monda és néphiedelem kapcsolódik. Az egyik monda szerint a vár első lakói óriások lehettek. Ezeka lények olyan hatalmas termetűek voltak, hogy ha a másfél óra járóföldre lévő Magyaró melletti Zászpád várában élő társaiktól szitát kértek, azok egy mozdulattal átnyújtották nekik. Hiedelmek keltek szárnyra arról is, hogy a vécsi domboldalban több alagút húzódik, ezek egyike a folyó túlpartján álló holtmarosi erőddel köti össze a várat. A kastély alatti kaszálón és az erdőben tündérek éltek, akik mindig éjfélkor jöttek elő, és a Gödörhát patakjában fürödtek. A közeli Alsóidecsről pedig azt tartja a néphagyomány, hogy az ottani Leányvárban, más néven Spitzburgban (németül „hegyes várban”) kincsek voltak elrejtve. A 13. században szászok telepedtek meg itt – ők azt tartották, hogy az óriások eltűnésük után mérhetetlen kincset hagytak a hegy gyomrában. A ma Kemény-kastélyként ismert marosvécsi építmény – az azt övező hiedelmek jó részével ellentétben – nagyon is valóságos: amellett, hogy az erdélyi magyar irodalom egyik bölcsője, az egyik legrégebbi, ma is álló Maros megyei műemlék. Építése a 15. század közepére tehető, a kastélyt az addigi erődítmény helyére emelték. Mai formáját a következő században nyerte el – az Erdélynek fejedelmet is adó Kemény család 1648 után kapta meg a várat és a birtokot, amely a kommunizmus évtizedeit leszámítva végig a tulajdonában maradt. A híres kastélykertben tartották az 1920-as és ’30-as években a Helikon irodalmi találkozókat báró Kemény János író, mecénás vezetésével. Ma is áll a híres kőasztal, amelyet Kuncz Aladár emlékére Kós Károly tervezett és faragtatott a harmincas évek elején. A kőasztal közelében temették el Kemény János írót és feleségét, 2000-ben pedig sírjuk közelében helyezték el Wass Albert író hamvait. A hely másik nevezetessége a várkastély szomszédságában álló, torony nélküli református templom. A Kemény család építtette 1727-ben, a művészettörténészek az erdélyi egyházi építészet egyik legegységesebb rokokó tereként emlegetik. A várkastélyba látogató turisták számára a templom is egy kihagyhatatlan látnivaló. Marosvécsen, a várkastélyban és a domboldalakon ma már nem járnak óriások – az erdélyi magyar irodalom óriásainak szellemei viszont ott lehetnek valahol a Kemény-kastély zegzugaiban, illetve a sok magasztos szót és gondolatot hallott kertjében.
Bővebben