Búcsúpad - Maroskeresztúr
Maroskeresztúrtól délre, a Maros és a Nyárád folyó között tornyosul egy hegy, amelynek egyik magaslatát Búcsúpadnak hívják. Egyes elképzelések szerint nevét onnan kapta, hogy régen, még a reformáció előtti korban búcsújáró hely volt. Egy másik hagyomány viszont úgy tartja, hogy a helynek sokkal szomorúbb a története: itt búcsúztak el a csatába vonuló székely férfiaktól otthon maradó kedveseik, szeretteik. Orbán Balázs azt írja, hogy a búcsúzás megható, ünnepélyes pillanat volt: a szülők megáldották a harcosok fegyvereit, miközben azt mondták nekik, „Úgy harcolj vele, hogy hazádnak s nekem becsületet szerezz!”. A vitézeket eddig kísérték a hozzátartozók, és sokukat itt, a Búcsúpadnál látták utoljára.
Maroskeresztúr lakói az évszázadok alatt sok pusztítást, illetve békétlen időt éltek át. 1600-ban Giorgio Basta generális katonái nemcsak a menekülő maroskeresztúriakat gyilkolták meg, hanem templomerődjüket is felgyújtották. Később lengyel és tatár hadak törtek be Erdélybe, s ők is kifosztották a falut – sokáig Pusztakeresztúr volt a neve.Ezen a településen született a 19. századi erdélyi magyar orvoslás egyik legnagyob alakja, az országgyűlési képviselői tisztséget is betöltött Knöpfler Vilmos. Nevéhez fűződik a marosvásárhelyi kórház megalapítása. Ő építtette a maroskeresztúri kastélyt, amely később leégett.
Maroskeresztúr mára szinte teljesen összeépült a közeli Marosvásárhellyel, főbb látnivalói az évszázadok alatt újra- és átépített templomai. Az ide látogatók Maroskeresztúr határában ma is felkereshetik a még mindig beazonosítható Búcsúpadot, amely nem a lemondás, hanem a viszontlátás reményének helye: a hadba vonuló székely harcosok kedvesei mindig hittek a katonák visszatérésében. Nem véletlen, hogy így búcsúztak tőlük: „Úgy térj vissza, hogy büszkén ölelhesselek a keblemre!” A Búcsúpad a székelyek bátorságára, elszántságára, illetve spártai egyszerűségére emlékezteti a ma emberét. Ha felkapaszkodunk e dombra, gondoljunk az egykori székely anyákra, apákra és mátkákra, akik sok-sok éven át reménnyel telve kémlelték a látóhatárt, visszavárva szeretteiket.
Maroskeresztúr lakói az évszázadok alatt sok pusztítást, illetve békétlen időt éltek át. 1600-ban Giorgio Basta generális katonái nemcsak a menekülő maroskeresztúriakat gyilkolták meg, hanem templomerődjüket is felgyújtották. Később lengyel és tatár hadak törtek be Erdélybe, s ők is kifosztották a falut – sokáig Pusztakeresztúr volt a neve.Ezen a településen született a 19. századi erdélyi magyar orvoslás egyik legnagyob alakja, az országgyűlési képviselői tisztséget is betöltött Knöpfler Vilmos. Nevéhez fűződik a marosvásárhelyi kórház megalapítása. Ő építtette a maroskeresztúri kastélyt, amely később leégett.
Maroskeresztúr mára szinte teljesen összeépült a közeli Marosvásárhellyel, főbb látnivalói az évszázadok alatt újra- és átépített templomai. Az ide látogatók Maroskeresztúr határában ma is felkereshetik a még mindig beazonosítható Búcsúpadot, amely nem a lemondás, hanem a viszontlátás reményének helye: a hadba vonuló székely harcosok kedvesei mindig hittek a katonák visszatérésében. Nem véletlen, hogy így búcsúztak tőlük: „Úgy térj vissza, hogy büszkén ölelhesselek a keblemre!” A Búcsúpad a székelyek bátorságára, elszántságára, illetve spártai egyszerűségére emlékezteti a ma emberét. Ha felkapaszkodunk e dombra, gondoljunk az egykori székely anyákra, apákra és mátkákra, akik sok-sok éven át reménnyel telve kémlelték a látóhatárt, visszavárva szeretteiket.
