Jap-Jap/ Poc-Poc (RO)

„Gyakran elképzeljük, hogyan folytatódhat a történet az utolsó mondat elolvasása után: „...és boldogan éltek, amíg meg nem haltak.” Úgy érted, hogy a szereplőkkel soha semmi sem történt? Olyan boldog életük volt, hogy nem lehet róla többet mesélni? Úgy érted, hogy unalmas? Egy szereplő számára a kaland, a konfliktus hiánya csak azt jelenti, hogy már nem létezik. Dănilă Prepeleacot megpróbáltuk felébreszteni az unalom szakadékából, amelybe azután zuhant, hogy Ion Creangă boldogan elhagyta. Mert nehezen hihetőnek tűnik, hogy az ördög, akit becsapott, egyszerűen beletörődött a sorsába, és a saját útját járta. Persze az ördög bosszúja sokféle zseniális formát ölthetett volna. De olyan társadalomban élünk, ahol a törvénynek kell elsőbbséget élveznie, és az ördög hajlandó ehhez folyamodni. A legtermészetesebb formula pedig az, hogy bepereljük azt, aki becsapott és bántott. Így boldog Danila egy per közepén találja magát. Ember az ördög ellen. Bírák, tanúk, vád, védelem. Hol az igazság? Ki a bűnös? Képes és hajlandó-e az igazságszolgáltatás végigvinni? Megannyi kérdés.
Furcsa üzlet. Bármilyen megoldás is lesz, valaki elégedetlen lesz, sokan felháborodnak. Manapság hozzászoktunk, talán jobban, mint valaha, hogy mindannyian bírónak állítsuk be magunkat mindannak, ami körülöttünk történik. Ujjal mutogatni, a legkülönösebb és legváratlanabb módon értelmezni mások szavait, falhoz állítani őket, és még azt is követelni, hogy tiltsák meg nekik, hogy bármit is mondjanak.
Vagy írni.
Szükségünk van még arra, hogy az életet történetekben meséljük el? Még mindig megengedjük, hogy az életet történetekben meséljék el?
Azt hiszem, igen.
Mert ha nem így lenne, nem mesélnénk el.”
Daniel OLTEAN